Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek 1.rész - Mielőtt megismertelek
Úgy éreztem, olyan életet élek, amelyet esélyem sem volt előre látni.
A könyv tartalma:
Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket is, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki – miután egy motorbalesetben teljesen lebénult – depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait…
Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások – mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, ebbe az álmos és unalmas városkába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül hogy kikérték volna a véleményét. Az új lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínes…
Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve se találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és -pusztán a másik kedvéért- újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról?
Véleményem:
Még mielőtt bárki azt hinné, hogy a könyv egy nagy merő romantika, annak sajnos ki kell ábrándulnia ebből a hitből. Főhőseink a könyv legelején majdhogynem ki nem állhatják egymást, és pontosan emiatt volt szórakoztató olvasni az eseményekről, ahogy egyre jobban összekovácsolódnak az együtt átélt szituációk során.
Imádtam, hogy a karakterek közötti ellentétek között milyen könnyen párhuzamot lehetett vonni. Míg Will a balesete következtében kénytelen egy helyben maradni, addig Lou az életviteléből adódóan nem hagyta el még a városát se nagyon. Mégis idővel egyre jobban felforgatják a másik életét, a közös kalandjaik során mindketten kilépnek a komfortzónájukból, és már csak ezek miatt is érdemes elolvasni a könyvet. De a legjobb érv, ami tényleg az egész könyvet felpezsdíti, az a főhősök közti beszólások. Egyszerűen fenomenálisak. Ember legyen a talpán aki legalább egy viccen nem röhögi el magát.
De valahogy mégsem lett tökéletes a könyv. A legnagyobb problémám egyértelműen az, hogy csak Lou szemszögéből ismerhetjük meg a történteket, én viszont rettentő kíváncsi vagyok Will gondolataira is. Olvasás közben annyi kérdés foglalkoztatott, hogy mégis hogyan viszonyul egyes történésekhez, vagy például mikor kezdett el a barátságnál is többet érezni az ápolónője iránt.
Innentől várhatóan spoilerrel folytatom!
Egészen a nyaralásig teljes mértékben azért drukkoltam, hogy Lou jobb belátásra bírja Willt. Ám az ott lefolytatott párbeszéd után, a ki nem mondott szavak alapján jobban átgondolva a helyzetet, teljes mértékben megértettem a férfi döntését. Valójában elképzelni is nagyon nehéz, hogy vajon milyen lehet úgy élni, hogy semmiről sem dönthetsz te magad, és mindenféle szempontból ki vagy szolgáltatva másoknak. Az egyetlen döntés ami Will kezében volt, hogy mikor akar véget vetni az életének, és ezt bármennyire is nehéz feldolgoznia a családjának és szeretteinek, de el kellett fogadniuk és kész.
Ez szerintem egy rettentően nehéz téma, amiről órákig lehetne beszélgetni, vagy vitatkozni, mégis a történet során a lehető legkörültekintőbben járt el az író, és bár én sem feltétlenül értek egyet ezzel kapcsolatban, de elfogadtam Will döntését -, mert nincs más.
Értékelés: 8.7/10
Tanulságos, ugyanakkor kemény érzelmi hullámvasút is, amelyet valóban érdemes egyszer elolvasni. Ennél jobban már csak a filmre vagyok kiváncsi, hiszen szégyen vagy nem, szerettm volna megvárni vele a könyv végét. :)
Idézetek a könyvből:
Úgy akartam érezni magam, mint azelőtt: normálisnak, gondtalannak. Azt akartam, hogy ne gondoljak a halálra.
Emlékszem, felnéztem a csillagokra, és úgy éreztem, beleveszek a végtelen mély sötétségbe.
– Ugye nincsenek öngyilkos gondolatai?
– Willnek? Nem jobban, mint máskor.
– Hát, azért már ez is valami.
– Mondjak valamit?
Akár egész éjszaka el tudtam volna nézni az arcát. A szeme ráncait. A pontot, ahol a nyaka
találkozott a vállával.
– Micsodát?
– Néha, Clark, maga az egyetlen, amiért úgy érzem, érdemes felkelnem reggel.
Úgy lehetett a leginkább rávenni valamire, ha azt mondta neki az ember, hogy biztos úgysem akarja megtenni. Ezt a személyisége valami makacs, ellenkező része nem tudta elviselni.
Letöltés:
A következő bejegyzés: Leiner Laura: Bexi - sorozat 5. rész - Valahol
Megjegyzések
Megjegyzés küldése