Estelle Maskame: Mondtam már, hogy szeretlek? - DIMILY-trilógia

Eszembe jut, hogy mindig igazam volt. A sötét hajú fiúk tényleg sokkal, de sokkal jobbak.

A könyv tartalma: 

Amikor a tizenhat éves Eden Munro beleegyezik, hogy a nyarat a rég nem látott apjánál tölti a kaliforniai Santa Monicában, még nem sejti, mi vár rá. Eden szülei elváltak, és az apja új családot alapított. Ezt azt jelenti, hogy Eden találkozik a három mostohatestvérével.
A legidősebb, Tyler Bruce, egy heves természetű, hatalmas egójú problémás kamasz, aki mindenben szöges ellentéte Edennek. A fiatal lány nemsokára egy új élményekkel teli világban találja magát, mert Tyler baráti köre úgy dönt, hogy a szárnyai alá veszi a jövevényt. A legnagyobb rejtélyt Tyler jelenti számára, és minél jobban próbálja megérteni a fiút, annál jobban megtetszik neki. Pedig pont a mostohatestvérébe nem lenne szabad beleszeretnie.
A helyzetet tovább bonyolítja Tyler levakarhatatlan barátnője meg egy srác, aki azonnal szemet vet Edenre. Sok titok, sok hazugság, és rengeteg dráma van a háttérben. Vajon Eden le tudja győzni az érzéseit? És sikerül kiderítenie az igazságot Tylerrel kapcsolatban?

Véleményem:

Nagyon pozitívan álltam ehhez a könyvhöz, hiszen annyi jót ígért, a borítóját egyszerűen imádom: egyszerű, de hangulatos,és nagyon szépen összepasszol a sorozat minden egyes kötete. Tetszik a DIMILY betűszós megoldás, ráadásul a fülszöveg alapján is olyasmire számítottam, amit tutira szeretni fogok. Egy YA történet új helyre költözéssel, egy rossz fiúval, aki a mostohatesó szerepét is betölti,  egyszerűen tökéletes hangzást kelt.  

Szerintem ez az első könyv, amit első sorban a borítója miatt olvastam el - ahogy pár sorral feljebb is lehet olvasni, gyönyörű a borító. Utána rászántam magam, hogy elolvassam a tartalmát, és nem csalódtam, muszáj volt elolvasnom. 

A történetünk semmi bevezető nélkül belecsap a közepébe, és Eden megérkezik az apjához Santa Monicába, és megismerkedik az új családjával - mint a legtöbb ember - szerintem -, én is imádom a ezt a város, egyik nagy álmom, hogy eljuthassak én is Kaliforniába. Ezért -is- már az elején tudtam, hogy legalább a város jeleneteket imádni fogom, és igazam is lett, mert egyszerűen nagyon elkapott a hangulat, amit a könyv árasztott a városról. 

Nagyon pörögtek az események, ahhoz képest, hogy nagyobb történést egy nyaralásnál nem képvisel a könyv. A főszereplőnk - Eden -, nagyon hamar belecsöppen a bulik, drogok, és piák világába. Megismerkedik Rachellel, aki rögtön magával ragadja, és már viszi is bele a társasági körébe, és így egyszerűen - bben - kialakul minden.

Nem szeretnék nagyon bele menni a könyv negatív szálaiba, amik a bulit és minden hozzá kapcsolódó dolgot körül ölelnek, mert nem érzem magam abban a helyzetben, hogy megítéljem az olyan embereket, akik szeretnek bulizni. Volt pár olyan dolog, amire azt mondtam, hogy "na, oké, az ami itt megy nem normális", de mégiscsak egy könyv, az írónő biztos így akarta felkelteni a figyelmet. 

A szerelmi szál, megmondom az őszintét, nem volt valami nagy kedvencem, persze tetszett meg minden, de számomra túlságosan - a kelleténél jobban - össze lettek kuszálva a szálak, csak remélni tudom, hogy a következő részek többet ígérnek. 

A szereplők jók, a többségüket nagyon hamar megkedveltem - akit pedig nem, azt a végén sem -, mégis a köztük lévő kapcsolatok túl egyszerűek. Most biztos azt gondoljátok, hogy mi bajom lehet, a szerelmi szál túl van tekerve, a baráti - és miegymás - szálak meg túl egyszerűek. 

Meg is értem, hogy ha ez gondoljátok. 

De tényleg, a szereplők között, néhol olyan egyszerűséggel vannak leírva leírva a dolgok, hogy nem is bírtam felfogni, hogy egyesek miért vannak jóban - jó, persze, barátok, de a múltukról semmi említés nincs. 

Eden először  kis visszafogott volt, na meg persze ellenséges, végig így állítja be magáról a képet, pedig itt visszafogottságról szó sincs. 

Tyler, a problémás kamasz, akit senki nem ért meg, és az istenért sem engedi meg senkinek, hogy megértse - számomra tiszta Hardin volt :). Hatalmas klisé az egész srác. Eljátssza, hogy milyen kemény, és bunkó, közben pedig fél a barátnőjétől - a mostohahúgáról nem is beszélve. Később persze kiderül az ok, hogy miért is viselkedik ilyen szörnyű módon az emberekkel, de ez nem igazán magyaráz meg egy-két cselekményt. A vége felé pedig kicsit olyan érzésem támadt, mintha  az írónő hatalmas változást akart volna elérni a karakterével. 

Ha a baráti körről kéne valamit írnom, akkor az valahogy így - ilyen egyszerűen - nézne ki: Rachel és Meghan, igazán bulis, jó fel csajok, de olyannyira egyszerűek, hogy semmi különösebb véleményt nem lehet róluk mondani. Dean jó fej volt, de az egész történetben alig hallani róla valamit, szinte nem csinált semmit. Jake egy igazi bunkó, nagy játékos, akit szívesen képen törölnék. Tiffani pedig egy liba volt számomra végig. Gonoszkodós, és irtózatosan hisztis volt. A szülők pedig olyanok voltak, mintha csak dísznek lennének, egyetlen érdekes szülő karakter volt, az pedig Ella.



A könyv vége számomra egy picikét kiszámítható volt, mégis, bíztam egy ilyen végben. Egy kicsit mégis összecsapottnak érzem, mármint nem a végét, hanem az utószót. Mintha 5 perc alatt, figyelem nélkül írta volna az írónő. Simán ellettem volna e nélkül is.


Értékelés: 8,2 / 10 
Összességében igazából tetszett. Tetszett Santa Monica, tetszett a vásárlásos hobbi, még akkor is ha Eden nem szeret vásárolni - én imádok. Tényleg jó hangulatot árasztott a könyv, amitől egyszerűen csak olvastatta magát. Magával ragadt, kemény 3 nap alatt sikerült kiolvasnom - jó, ez nem a leggyorsabb, de mostanában nem nagyon van rá időm. Mégis sokszor éreztem, hogy nagyon egyszerű az írásmód, hogy nem tudom felhőtlenül azt mondani, hogy "igen, nagyon jó volt".

Idézetek: 

Ameliával mindig rajongunk az olyan pasikért, akiknek látszanak az erei a karjukon, a kezükön vagy a nyakukon. Az ereket valahogy vonzónak találjuk.

A két lány tovább találgatja, kik lesznek még ott a bulin, de a többiek inkább csak hallgatnak, engem is beleértve. Meghan azért, mert minden erejét össze kell szednie, nehogy mindnyájunkat kinyírjon; Tyler arra koncentrál, hogy ne nézzen sehová; engem pedig nem érdekel az egész.

Emlékezni fogok a megjegyzésére, hogy milyen szép a kilátás a magasból, de amikor rápillantottam, nem az óceánt nézte, hanem engem.

Valami miatt elfog az idegesség. Talán azért, mert olyasmit fogok csinálni, amiről sok ember álmodozik, vagy azért, mert bármelyik pillanatban lezuhanhatok, és halálra zúzhatom magam a sziklákon. Nagy levegőt veszek, előrelépek, és megérintem a híres „Hollywood” felirat fémből készült, hófehérre festett, gigantikus „H” betűjét.

A következő bejegyzés: Róbert Katalin: Szelídíts meg!