Diana Hunt: Jack árnyékában

 Londonban minden erről szól, mutasd, mid van, és megmondom, ki vagy.

A könyv fülszövege: 

London 1888

Hasfelmetsző Jack.

Egy név, ami félelemben tartja London lakosságát.

Egy kíméletlen gyilkos, aki sorra szedi áldozatait, majd váratlanul eltűnik.

London 1892

A nemesi Gray család legfiatalabb sarja, Katherine élete irigylésre méltó, ám a fényűző bálok korántsem elégítik ki vágyait.

Napjai egyhangúan telnek, egészen addig, amíg a gyilkos vissza nem tér a városba.

Hasfelmetsző még kegyetlenebb, még veszedelmesebb, mint korábban, már senki sincs biztonságban. Katherinet a feltárandó titkok éltetik, még attól sem retten vissza, hogy árnyékként eredjen a gyilkos nyomába.

Nyomozása közben veszélyek sora zúdul rá. Segítségére a jóképű, ám rendkívül öntelt Victor Reed siet. Az érzelmeik megvédik vagy talán még nagyobb veszedelembe sodorják őket?

Ha Jack gondolatai mögé látsz, rájöhetsz, mi vezérli.

A kérdés már csak az, hogy utána el tudsz majd menekülni?

Ajánló/Kritika: 

Meg kell, hogy mondjam ahhoz képest, hogy már az elején rájöttem Jack kilétére; elszórakoztatott. És ez annak köszönhető, hogy az írónő már az alaptörténettel megvett. De, hogy másoknak is felelevenítsem: Pár évvel járunk Hasfelmetsző eltűnése után, de most újra kezdődnek a gyilkosságok, melyekre egy önjelölt nyomozókisasszony akar fényt deríteni.

Nem volt kérdés, muszáj volt elolvasnom.

Viszont hiába, néha tényleg a kiakadás szélére kerültem, és jó lett volna, ha egy kicsit ki tudom kapcsolni az agyam. Leginkább akkor amikor Katherine ismét valamire készült. Mármint persze, érdeklődjön az eset után, és az is oké, hogy nem akar kisasszony lenni, de egyszerűen nem értettem mi a célja, hiszen ha el is kapja a gyilkost, ugyanúgy a társadalmi rangja foglya lenne, és a közösség többi tagja ki is vetné amiért nem elég nőies. De sokkal nagyobb problémát okozott az számomra amikor civilként, semmit sem tudóként  állt neki a nyomozásnak. Személy szerint végig azt éreztem, hogy teljesen vakon van, oké, az újságíró barátja egy-két helyre be tudta őt juttatni, de ezen kívül nem sok alapja volt ennek az egésznek. Végig azt éreztem, hogy annak, hogy Katherine célba érjen, az esélye szinte nulla. 

Viszont! Katherine karakterével sikerült szimpatizálnom. Tetszett, hogy a korhoz képest mennyire modern, bátor és talpraesett. Még ha hülyeségeket is csinál, maga a karakter szuper volt, nem éreztem rossz hősnőnek. Ő az aki humort hoz a történet cselekményébe azzal, ahogyan a bátyja elől rejtegeti a hobbiját, vagy ahogyan Victorral szó párbajozik szinte minden közös jelenetükben.

Ha pedig már Victor: bírtam, hogy a szerelmi szál sokkal inkább a flört fele hajlik, mint a már sok könyvben megszokott végzetes szerelem felé. Az írónő meg kell hagyni, rendesen elkapta a kémiát a két karakter közt. 

Ami pedig még számomra feldobta a történetet, azok a kis betoldások. A gyilkos naplóbejegyzései, vagy az újságcikkek, mind hozzátettek egy kicsit a szerkezethez. A gyilkolós részek is ütősek voltak, kicsit kompenzálták a hősnő ügyködéseit. Így azt hiszem kijelenthetem, hogy nem kérdés; jobban örültem volna, ha többet kapunk a gyilkosból és inkább az ő szemszögéből követnénk a történéseket. 

Mint pedig már említettem, Katherine egy, a korhoz képest modern hősnő, viszont nem csak ő; a szöveg és a stílus is teljesen mai szórakoztató irodalom. Nincsenek túlírva a jelenetek és a párbeszédek, tényleg pörgős az egész történet. 

És hát a vége... őszintén nem tudom mit is írjak róla. Eltelt már pár hónap, hogy kiolvastam, de egyszerűen még mindig nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e. Az viszont biztos, hogy hirtelennek találom, és, hogy alaposan eltér a megszokottól. De nem szeretnék spoilerezni, így azt mondom, akit érdekel, mindenképp olvassa el.:)

Értékelés: 8/10

Idézetek a könyvből: 

Hiszen, ha eljön a vég, mindannyian ugyanoda kerülünk és ugyanannyit érünk.

– Victor, te mit keresel itt?

– A húgod társasága roppant mód élvezetes. Mindenképp szerettem volna még néhány percet belőle.

Akik valóban szenvednek, azok nem kérkednek a fájdalmukkal. Nem tárják a nagyvilág elé szenvedésüket.

– Kemény csontozat.

– Hogy mondja?

– A koponyája, kisasszony, igen erős – pontosít apró mosollyal a szája sarkában.

Viccesnek gondolja magát?

– Ez nézőpont kérdése. Lehet, az ön mellizma gyenge.

Mindig is szerettem a titkokat, a sötétbe burkolózott információkat. Feltárni azt, ami rejtve van.

A következő bejegyzés: Matthew Perry: Jóbarátok, szerelmek és az a Rettenet