Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek

 Csak néhány ember válik legendává…

A könyv fülszövege: 

„TITKOT ​LEGJOBBAN A KAGYLÓHÉJAK TUDNAK TARTANI.”

Delia Owens regénye Észak-Karolina ritkán lakott, mocsaras partvidékén játszódik az 1950-es és ’60-as években. A történet főhőse a lápvidéken sorsára hagyott kislány, Kya Clark, aki az évek során elszigeteltségében önellátásra rendezkedik be, s alig érintkezik a környékbeliekkel.

Az első szerelem azonban Kya életét is felforgatja: a közeli kisvárosban élő Tate megtanítja olvasni, és ő az, akivel a lány osztozni tud a természet és a költészet szeretetében is. Ám nem Tate az egyetlen, aki érdeklődik a különleges, magának való lány iránt…

Egy rejtélyes gyilkosságot követően a helyi közösség felbolydul, és a gyanú hamarosan a mocsárban magányosan élő „Lápi Lányra” terelődik.

Ajánló/Kritika: 

Hónapokkal ezelőtt rengeteget hallottam erről a könyvről, főleg miután megjelent a film a mozikban. Természetesen ismét beleestem abba a hibába, hogy előbb nézem meg a filmet és csak utána olvasom el a könyvet, mint esetleg fordítva. Bár azt gondolom, így is úgy is megéri elolvasni, ugyanis rengeteg olyan eleme van a történetnek ami akarva akaratlanul megragadja az ember figyelmét és meg is tartja azt. 

Biztos rengetegen hallottatok már Kya kicsit se boldog történetéről: a lápon élő kis családról, akiket az édesapa bántalmaz, így először az anyuka, majd sorban a többi testvér hagyja ott a hat éves lányt, míg végül arra eszmél, hogy teljesen egyedül él a házikóban és saját magát kell eltartania. A több évet felölelő történet a kislány túlélésének és felnövésének története, amibe később belekeveredik a szerelem, ami nem sül el jól, és egy gyilkossági vád is. 

A könyv egyébként szerintem érdekes szerkezettel rendelkezik, ugyanis egyszerre ismerhetjük meg Kya jelenét, ami maga a tárgyalás, és közben a keserves múltja bizonyos pontjaira is fény derül. Azt hiszem én még ennyire egy karaktert se sajnáltam és szerettem, mint ahogy Kyat. Már akkor se volt könnyű élete amikor még a családja is mellette volt, mert a folyamatos terror senki számára sem ideális körülmény, de amikor egyedül maradt, na akkor sajnáltam meg igazán. Nem csak a szívbe markoló érzékletesség miatt amellyel az írónő írt arról, hogy mit jelent a magány, hanem már maga a gondolat is könnyfakasztó, hogy egy hat éves kislány egyedül marad a lápon és gondoskodnia kell magáról.

Egyébként a magány átjárja az egész könyvet, oldalról oldalra, hiszen Kya mindig egyedül van, csak Jumpinnal a színes bőrű férfival beszélget néha.

Jumpinhoz pedig több kedvenc jelenetem is fűződik, egyszerűen annyira aranyos volt ő és a felesége végig az egész történet során, becsületre méltó szerintem, hogy ennyire foglalkoznak egy olyan gyermekkel, akihez egyébként semmi közük nem lenne. Általuk pedig még ha halványan is, de megjelent a rasszizmus is a kötetben, és még ha csak egy apró mellékszál is volt, így is elgondolkodtatott. 

Rengeteg kedvenc részem volt a törtnetben, de leginkább talán a bírósági tárgyalás volt ami megfogott. Nagyon ügyesen és okosan építette fel Owens az egészet, aztán ahogy egyre jobban haladt előre, én is úgy lettem egyre kíváncsibb, hogy ki és miért ölte meg Chaset. Az írónő természetesen nagyon csavaros megoldásokkal dukált elő, imádtam ahogy folyamatosan cáfolják egymást, még úgy is, hogy végig érezni lehetett a levegőben, hogy az esküdtek bármit elhihetnek, mert irtózatosan lenézte az egész város a lápi lánynak csúfolt Kyat. Ő volt a város kitaszítottja, akinek senki nem segített, akit még az iskolából is elkergettek, és még legendákat is szőttek róla. Végig bennem volt a félelem, hogy mi van akkor, ha az előítélet beszél mindenkiből és elítélik, és persze közben végig érdekelt, hogy ki a gyilkos. Erre a szerepre persze több jelöltem is volt, de amikor kiderült az igazság... hát úristen, én ott óriási hátast dobtam. 

Persze rengeteg mindent mesélhetnék még hosszasan, arról, hogy mit szerettem a történetben. Csak, hogy példákat mondjak, az egyik ilyen dolog amit nagyon szerettem, az az, ahogy megmutatta az írónő az egyik karakteren keresztül, hogy mit veszíthetünk akkor, ha azért dobjuk el a szerelmet, mert attól tartunk mit szól a választásunkhoz a közösség amiben élünk. Azt hiszem ez egy igazán figyelemreméltó példája a könyvnek. 

Amit még azt gondolom fontos kiemelni, azok maguk a karakterek. Az egyik legjobban kidolgozott karakter szerintem maga Chase, ügyesen bebizonyította, hogy a pénz és a jó társadalmi státusz önmagában nem elég a boldogsághoz. 

De a legfontosabb szereplő maga a láp volt. Szinte, mint egy szerelmeslevél, olyan ez a könyv a természethez. Annyira élő és lélegző volt egytől egyik mindegyik tájleírás, szinte úgy éreztem, hogy én is ott vagyok. 

Értékelés: 9,5/10

Az egyik legjobb könyv, amit olvastam, egy kincs amit mindenképp muszáj mindenkinek elolvasnia.

Fél pontot pedig csak amiatt vontam le, mert voltak jelenetek amiket nehéz volt feldolgozni, így kissé nehézkesen haladtam a történettel. 

Idézetek a könyvből:

– […] Ismerjük be, a szerelem sokszor nem működik. De még ha kudarc is a vége, akkor is odaköt másokhoz, és igazából ez a lényeg, a kötődések.

[…] a természet az egyetlen olyan kő, ami nem billen ki alóla a folyó közepén.

Tudtam, hányszor hagytak már el korábban. Nem akartam szembesülni azzal, mennyire megbántottalak.

– Figyelj, nem fogok hazudni. Gyönyörű vagy, szabad, vad, mint a szél, a fenébe is! A múltkor megpróbáltam a lehető legközelebb kerülni hozzád. Ki ne akarna?

És valahol mélyen Kya azon aggódott, hogy ő is csak egy szép part menti hordalék, egy érdekesség, amit Chase felemel, szemügyre vesz, azután visszahajít a homokba.

A következő bejegyzés: Colleen Hoover: Merit nélkül