Cassandra Clare: Hamuváros - A Végzet Ereklyéi 2.rész

– A fejedben dől el, hogy engedsz-e a fájdalomnak.

A könyv fülszövege: 

Hát lehetetlen?!

Clary Fray másra sem vágyik, csak hogy végre ismét normális életet élhessen.

De vajon mi számít normálisnak, ha valaki démonokat pusztító Árnyvadász, az édesanyja varázslattal előidézett kómában fekszik, és egyszerre vérfarkasok, vámpírok meg tündérek nyüzsögnek körülötte? Clary szívesen töltene több időt legjobb barátjával, Simonnal, csakhogy az Árnyvadászoktól nem szabadulhat – főleg nem jóképű, ámde bosszantó, újonnan megtalált bátyjától, Jace-től. Clary csakis úgy segíthet édesanyján, ha felkutatja a rossz útra tért Árnyvadászt, Valentine-t, aki talán őrült, bizonyosan gonosz – ráadásul az édesapja.

Amikor a Végzet Ereklyéi közül a másodikat is ellopják, a félelmetes Inkvizítor Jace-t gyanúsítja. Lehet, hogy a fiú tényleg elárul mindent, amiben hitt, és az apja mellé áll?

Ajánló/Kritika: 

Miután maga a sorozat, és a Csontváros című könyv is a szívembe lopta magát, egyértelmű volt, hogy ezt a könyvsorozatot igenis és folytatni fogom- - Igaz, majdnem egy év kellett hozzá, de végülis jobb később ó, mint soha. 

Mivel már ugye a sorozatot láttam, így akkora meglepetéseket nem idézett meg a könyv, sokkal inkább a visszaemlékezés örömét nyújtotta számomra. De persze még így is nagyon kíváncsi voltam mi fog történni, és úgy izgatott a Jace-Clary szál, mintha most hallanék róluk először. 

Viszont ha már kapcsolatok, itt nem bírom megállni, hogy ne jegyezzem meg, hogy a Simon és Clary közötti kapcsolat mennyire, de mennyire bosszantott. Igazából Simon karakteréhez se nagyon tudom, hogy hogy álljak. Ha a sorozatból indulok ki, akkor egy szerethető, vicces karakterként tekintek vissza rá. Na de ha csak a könyvet veszem alapul, úgy már őszintén, ki nem állhatom. Próbálják egy kedves kis karakternek beállítani, próbálják megszerettetni őt az emberrel, de nekem valahogy olvasás közben egyáltalán nem egy kellemes szimpátia alakul ki a srác felé. Az okára folyamatosan keresem a választ, de egyszerűen nem sikerült még rájönnöm. 

Az első részről írt ajánlómban nem tértem rá bővebben, de a második rész végénél már muszáj hangot adnom annak, hogy az egyik - talán legfőbb karakter - mennyire bosszantó tudni. Valahogy olvasás közben sehogy se sikerült rájönnöm arra, hogy Clary miért mindenért Jacet hibáztatja - jó, a végére leesett a tantusz és közben is voltak sejtéseim, de akkor is nagyon gyerekes és éretlen viselkedés volt amit sehogy se tudtam megérteni - akár bunkó vele akár nem. Emellett pedig rengeteget nyafogott, volt amikor túl akaratos volt, máskor pedig szinte döntésképtelen. De a Simonos kis incidens tényleg betette nálam a kaput. 

Ha már pedig Jace is meg lett említve, hát, ő igazából szokásosan hozta a formáját. Kifejezetten tetszett, hogy nem változtatták meg a karakterét, és maradt a megszokott titokzatos, érdekes srác. Nem egy kifejezett hőszerelmes, de neki is vannak érzelmei, ez a sok ellentét pedig rendkívül összetett karakterré teszi őt. És mostmár az ő szemszögéből is kaptunk betekintést a kis világába/világukba, szóval elég jól sikerült ismét feldobnia a történetet. 

Maga a könyv tartalma is nagyon tetszett, imádtam, hogy egy percre se áll meg a történet, folyamatosan jönnek az újabb kalandok, az újabb szereplők a régiekkel egyaránt. Végre kezdjük sejteni mire készül Valentine, új és izgalmas képességek látnak napvilágot, aztán persze adódik egy újabb fordulat, ami nem kevés reményt szül az olvasóba a történet szálainak alakulásával kapcsolatban. És, hogy Claryről jót is mondjak, nagyon tetszett ahogy megragadta a drámai párbeszédeket, és mesterien ötvözi őket a szép leírásokkal. 

Tetszett ahogy a humoros részek a szomorúakkal váltják egymást, a meghatóak az izgalmasakkal és így tovább. És persze amit még muszáj kiemelni, ami szerintem hatalmas erélye a könyvnek, hogy nem minden egyértelmű, hogy vannak teljesen homályos, vannak sejtető részek, de mindenre fényt kell deríteni. És persze az emberi viszonyok, amelyek egyáltalán nem mesterkéltek, nem egy túlontúl tökéletes kapcsolatot próbál meg bemutatni, hanem egy teljesen normális, emberi kapcsolatot, amelyben van vita, van kibékülés, szeretet, barátság és miegymás ami egy igazi kapcsolatba kell. 

Értékelés: 8.9/10

Összességében még mindig hatalmas kedvencem a könyvsorozat, és ez a rész is nagyon pöpecül sikeredett. Rengeteg komoly témára is rátért, ilyen például az igaz barátság, vagy akár a szülő-gyermek kapcsolatok. Mégis bármennyire jól sikeredett, úgy érzem valami hiányzott, amit nem tudok megmondani, hogy mi, mégis egy biztos; ha választanom kéne a Csontváros vagy a Hamuváros között, egyértelműen az előzőt választanám. 

Idézetek a könyvből:

– Mondd meg Isabelle-nek, hogy nem.

– De ő jó ötletnek tartja.

– Akkor kétszer mondd meg neki.

 

– […] Van, aki úgy néz rád, mint aki le akar feküdni veled. Jace úgy néz rád, mint aki máris lefeküdt veled, és most már csak barátok vagytok, még akkor is, ha többet akarsz.

 

– Azt hiszem, bármire képes vagyok, csak egy kis adrenalin kell.

– Vagy az elátkozottak túlvilági ereje – jegyezte meg Jace.

 

– Alec, drágaságom. Clary. És a patkányfiú.

 

– Szerinted hány szeletből áll egy pizza, te marha? – érdeklődött Clary.

– Öt szeletnél kevesebb nem számít étkezésnek. Az csak kóstoló. – Simon óvatosan pillantott Luke-ra. – Ez azt jelenti, hogy farkassá változol és megeszel?

– Azt biztosan nem – Luke felállt, és a kukába dobta az üres dobozt. – Rágós lennél, és nehezen emészthető.

A következő bejegyzés: Nina Kenwood: Fejben jobban hangzott