Amy Reed: A Senkise-lányok

 A hétfő mindig jó nap az újrakezdésre.

A könyv fülszövege: 

Hogy ​kik a Senkise-lányok?
Akárkik lehetnének. De kezdetben csak hárman vannak:

Grace Salter nemrég érkezett a városba, mert a családját elűzték az otthonából, miután prédikátor anyja egy lovasbalesetet követően radikálisan megváltoztatta a nézeteit.

Rosina Suarez, a fura punk lány, konzervatív mexikói bevándorló család sarja, aki szívesebben választaná a zenei karriert ahelyett, hogy az unokatestvéreit pátyolgatja és a nagybátyja éttermében pincérnősködik.

Az aspergeres Erin Delillo kizárólag két dologért lelkesedik: a tengerbiológiáért és a Star Trek: Az új nemzedékért, ám még ezek sem képesek megingatni abban a hitében, hogy ő tulajdonképpen android.

Amikor Grace megtudja, hogy Lucy Moynihan, az új otthona előző lakója azért menekült el a városból, mert csoportos nemi erőszakkal vádolta meg a suli legmenőbb arcait, felbőszíti a helyzet igazságtalansága. Személyes okokból Rosinát és Erint is mélyen érinti Lucy tragédiája, ezért a három lány anonim csoportot hoz létre a prescotti gimiben, hogy fellépjen az iskolában uralkodó szexista felfogás ellen.

Ez a változatos nézőpontokból előadott, úttörő szemléletű regény vádirat a nemi erőszak kultúrája ellen, és merész őszinteséggel boncolgatja a tinilányok szexualitását érintő kényes kérdéseket.

Ajánló/Kritika: 

Bevallom őszintén , az elején nagyon nehezen indultam neki a történetnek, és irtózatosan lassan haladtam vele, de amint elkezdtek kibontakozni a szálak, egyre jobban felhúzott a könyv - persze csak jó értelemben -, és szinte csak hasítottam a megmaradt oldalakat. Le a kalappal az írónő előtt, elképesztő, vérprofi munkát végzett. 

Az alaptörténet igazából pont annyi amit a tartalom is leír: három lány létrehoz egy anonim csoportot, hogy változtassanak a szexizmuson, ugyanis egy szexizmusban fűtött - ha van ilyen kifejezés - iskolába járnak, nem utolsó sorban pedig nem régiben még egy lányt is megerőszakoltak az iskola "sztárjai". A lányok szórólapjai azért érnek valamennyit, hisz a töbségük szex bojkottot hirdet el, és a csoport is egyre nyíltabban kiáll az erőszaktevő-sportolók ellen, amivel persze nem egy fejes haragját kivívják. 
Viszont ettől függetlenül szerintem ennél sokkal, de sokkal többről van szó a történet során. Vegyük például azt, hogy a nepotizmus mennyire mélyen tud gyökeret ejteni jelen esetben egy kisvárosban - de bárhol máshol is a világon. Például a sportolókat azért nem büntették soha, mert a szüleik jóba voltak az igazgatóval, a rendőrfőnökkel, vagy épp a polgármesterrel. Szerintem ez nem csak a könyvben, de a valóéletben is mérhetetlenül undorító cselekedet. 

De persze nagyon sok apró pont volt ami tökéletessé tette ezt a könyvet. Nekem például külön tetszett az is, hogy a három lány nézőpontja mellett sokszor betekintést nyerhettünk más lányok életébe is. De szintén külön "jó" pont volt számomra, hogy megmutatta az írónő, hogy a lányok ilyen-olyan módon, hogyan estek szexuális erőszak áldozatává, és, hogy mennyire nehéz feldolgozni mindezt és továbblépni. 

Itt viszont úgy érzem muszáj megjegyeznem, hogy a könyv egyáltalán nem férfigyűlölő, sőt, nagyon sok olyan lányt is bemutatott akik igenis szeretik a szexet, és élvezik, és rengeteg az olyan srác is akik kiállnak az ügy mellett és tesznek is érte. 

Aztán a három főszereplő lány miatt is elég emlékezetes maradt számomra, imádtam, hogy mind a hárman ennyire eltérő karakterek. Grace-nél nagyon tetszett az az út amit bejárt azért, hogy  a félénk lányból az legyen, aki. És nála még külön imádtam az anyjával való kapcsolatának fejlődését, nagyon aranyos volt igazából az egész lány.

De az én kedvencemmé egyértelműen Rosina karaktere vált. A mexicói lánynak egyáltalán nem volt könnyű élete, hisz a családja kihasználta, ő volt a bébiszitter, a pincérnő a családi étteremben, emellett még leszbikus is, ami az egyik nagy titka közé tartozott, és pincérkedés helyett - a másik nagy titok a család előtt - szeretett volna énekesnő lenni és a zenével foglalkozni. A karakterénél viszont azt szerettem a legjobban ahogy megmutatta, milyen igazságtalan társadalmi nyomás helyezkedik a lányokra, és sosem elég az amit csinálnak. Rosina számomra rengeteg különleges pillanatot nyújtott ezzel. 

Aztán ott volt Erin, az asperger szindrómás lány, súlyos titokkal az életében. Ő volt az, aki megmutatta mit is jelent együtt élni egy ilyen betegséggel, hisz regényekbe igen keveset találkozhatunk ilyen karakterekkel. 
Az anya reakciói nagyon erősek és meghatóak voltak, de külön szerettem a kutyás jeleneteket is és az üzeneteket is, hisz hiába bukott ki Spot a kutyaiskolából, rendkívül sokat tud segíteni a lánynak az életben. 

Értékelés: 9/10
Kizárólag a lassú kezdés miatt...

Idézetek a könyvből: 

– Én nem egy projekt vagyok – mondja Erin. – Soha nem változom meg. Soha nem leszek normális.

Az emberek nem változnak. Csak a terapeuták meg az üzleti tevékenységet folytató prédikátorok hazudják az ellenkezőjét.

Azért vagyok itt, mert undorítónak tartom azt, ahogyan a srácok a lányokkal viselkednek. Például hogy mindig elpofázzák a haverjaiknak, ha összejöttek valakivel, eszükbe sem jut, hogy ez mennyire kompromittáló a lányra nézve.

A pozitivitásuk meg a hitük betölti a házat – szinte fojtogat –, így Grace érzelmeinek már nem marad hely.

Erin egyvalamiben biztos: bármit teszel, az emberek úgyis beskatulyáznak. Így vagyunk kódolva.

 

A következő bejegyzés: J.L. Armentrout: Míg a halál...