J.L. Armentrout: Obszidián - Luxen 1.rész

Mindig is fel tudtam olvadni az olvasásban.

A könyv fülszövege: 

Az ​újrakezdés szívás.

Amikor Nyugat-Virginiába költöztünk – éppen az utolsó gimis évem előtt –, nagyjából beletörődtem a rémes tájszólásba, a szakadozó internetbe és a várható tömény unalomba. Egészen addig, amíg észre nem vettem magas, szexi, különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.

Aztán a srác megszólalt.

Daemon dühítő. Beképzelt. Tenyérbe mászó. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De akkor, amikor egy idegen rám támadt, és Daemon a keze egyetlen intésével szó szerint megfagyasztotta az időt… akkor valami történt. Valami váratlan.

A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem. Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint a vegasi leszállópálya. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul a nyom rajtam.

Mármint, ha nem ölöm meg addig saját kezűleg…

Ajánló/Kritika: 

Elég régóta szemeztem már ezzel a könyvsorozattal -, sőt egyszer tévedésből még el is olvastam a 0,5. részt, bár azt már nem tudnám felidézni pontosan mi is történt benne -, így tavaly nyáron úgy döntöttem itt az ideje nekem is neki állni. És hiába a több hónap amíg kiolvastam, engem is megnyert. 

Amikor neki álltam ennek a kritikának/ajánlónak, rengeteget gondolkodtam azon mit írjak, vajon mi a regény titka ami miatt ezt érzem, hiszen annyi hibát ki lehetne emelni, és mégis annyira tetszett, és akkora erővel ragadott magával, hogy az hihetetlen. De aztán sok gondolkodás után arra jutottam, hogy ez a dinamikusság valószínűleg a két főszereplőnek - Daemonnak és Katy-nek - volt köszönhető; vagyis inkább a köztük lévő kémiának. 

Bár bevallom, mikor neki kezdtem a történetnek és belebotlottam a sablon új lány-új iskola-dögös pasi trióba kissé csalódott lettem, hogy ez is csak egy tipikus romantikus regény lesz. Még akkor is, ha Daemon nem átlagos. De hiába, valamit akkor is hiányoltam. Zavart, hogy már megszokottan izzik köztük a levegő, és nem történik semmi olyan amit nem olvastam már ezerszer. És meg kell mondjam, nekem egyből a Twilight jutott eszembe.:) Végül mikor már felszabadultak a titkok, és semmi nem szabhatott gátat a történetnek, és elkezdett számomra is izgalmassá válni; egyből azon a véleményen volta, hogy egy ilyen történet csak nem sülhet el rosszul. 

Visszatérve az Alkonyatra, rengeteget gondolkodtam ezen is, hogy ez vajon felróható-e problémaként, hogy számomra ennyire hasonlított a történetére. Viszont arra jutottam, hogy nem, hiszen akkor se Shakespeare koppintásról beszélünk, amikor a történet végén meghal egy szereplő, csupán csak lehetséges inspiráció forrás. 

Ami viszont zavart egy kicsit az a főhős - Katy - blogger része. Véleményem szerint aki ennyi könyvet olvas, és még blogot is vezet, annak jobban el kellett volna gondolkodnia a nem evilági lények létezésén. Én legalábbis személy szerint biztosan elkezdtem volna kételkedni abban, hogy vajon amiről olvasok tényleg nem létezik? Szóval én személy szerint kicsit többet vártam volna ettől a résztől annál, hogy "legalább különleges vagy". De ettől függetlenül egyébként nagyin megszerettem a lányt. Vicces, ami a szívén az a száján, röviden szerintem igazán belevaló csajszi. Külön tetszett az a fajta veszekedés mód amit Daemonnal lerendeztek, és a kapcsolatuk ábrázolása is jól sikerült a kis elindulási hibák végére. 

Értékelés: 8/10

Az a helyzet, hogy nem nagyon szeretnék spoilerezni, így csak bátorítani tudlak titeket, hogy bátran vágjatok bele. Ha elengedjük az elején felmerülő kis hibákat, rendkívül szórakoztató és izgalmas regényt kapunk. És én is biztos vagyok benne, hogy egyszer majd elolvasom a folytatást is.:)

Idézetek a könyvből: 

– Azt hiszem, nem is akart megcsókolni – böktem ki végül.

– Micsoda? Megbotlott, és ráesett a szádra? Ilyesmi gyakran megtörténik, persze.

– Aha, tudod, anyu általában a családi játszóházba szokott vinni, úgyhogy most kicsit elveszettnek érzem magam. Hiányzik a zsírkréta, meg minden.

Dee horkantva nevetett, és felnézett a bátyjára.

– Hát nem remek?

– Imádni való – mondta rá Daemon, ugyanolyan szárazon, mint mindig.

Az idegen dolgokat leszámítva Daemon és én mágnesek vagyunk, csakhogy egymást taszító pólusok.

– Hiszen tudod, hogy többről van szó. – Elhallgatott. – Már abban a pillanatban tudtam, hogy bajt hozol a fejemre, amikor bekopogtál az ajtónkon.

Szárazon felnevettem.

– Nem fog több bajt okozni – mondta aztán.

– Te… megölted?

– Mondhatni.

– Mondhatni? Nem tudtam, hogy valakit „mondhatni" is meg lehet ölni.

A következő bejegyzés: Saul Austerlitz: A Jóbarátok-generáció

Sajnos elég kevés könyv van amiből tudok ajánlót hozni, így mostantól egy darabig ismét két hetente lesz ajánló, vagy pedig amikor tudok hozni. - A szerda fix, de nem tudok most semmi rendszert megígérni, rengeteget kell tanulnom a vizsgáim miatt, így nem tudom milyen tempóban fogok tudni haladni. Megértéseteket köszönöm!:)