John Green: Csillagainkban a hiba

Az oszteoszarkóma néha elvisz egy végtagot. Aztán ha tetszünk neki, elviszi a maradékot is.

A könyv tartalma: 

A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni…
„A csillagainkban a hiba” – John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában.

Véleményem: 

Ha erre a könyvre gondolok, még mindig nem találok szavakat, amikkel jellemezni tudnám. Pedig ma egy éve (augusztus 4,. amikor ezt az ajánlót írom), hogy ezt a könyvet olvastam. Rég volt ilyen megható, és érzelmes könyv a kezem között, mint ez - még egy évvel később is. 

Mint ahogy az előbb is írtam, most először képtelen vagyok szavakkal összefoglalni azt, mit is érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban. Aki már olvasta, pontosan tudhatja miért, akinek pedig még nem volt szerencséje John Green mesterművéhez, az szerezze be, amint tudja, mert ez - is -, egy olyan regény, amit muszáj mindenkinek elolvasnia. 

A női főszereplő, Hazel Grace rákos, de egy újonnan feltalált gyógyszer miatt kapott még pár évet, hogy élhessen. Egy rákos betegeknek fenntartott támaszcsoportban ismeri meg, a másik főhősünket, a jóképű Augustus Waterst. A rák miatt a fiú fél lábát amputálták, de a jókedvét és a humorérzékét nem vehette el tőle a betegség. 

Hazel és Augustus tudja, hogy ez lesz az egyetlen szerelem az életükben, de ők ezt nem is bánják. 

 

A cselekménnyel kapcsolatban, akad egy nagyobb meglepetés a regény végén, egy teljesen olyan fordulat, amire biztosan nem számítottam volna, de ettől mégis eltekintve, itt nem igazán az volt a lényeg, hogy mi is történik, hanem a két főhős gondolata a világról, a szerelemről, és persze a rákról, a betegségről, a halálról, mindezt pedig tizenéves karakterek szemszögéből narrálva. 

Olyan örök igazságokat tartalmaz ez a könyv, amiket újra és újra érdemes elolvasni ahhoz, hogy mélyen az emberbe rögződjön és megpróbálja megbecsülni, és eszerint élni az életét. 

Ha valaki rákos fiatalokról hall, akkor vélhetően arra gondol az ember, hogy depressziósak, szomorúak, és így tovább, de szerencsére ebben a könyvben erről nem volt szó. 

Egyszerűen olyanokon kell gondolkodniuk, amiken a kortársaiknak nem, és olyan nehézségeken esnek át, mint kevesek. Ez sokkal érettebbé teszi a betegeket. 

Néhol nem éreztem reálisnak azt, ahogyan Hazel és Augustus beszélget egymással, kicsit olyan volt, mintha két egyetemi professzor próbálna meg tinisen évődni, de aztán kibújik belőlük a prof, és ugyanolyan ékesszólóan beszélnek tovább, ahogyan amúgy szoktak. Igazából ez volt az egyetlen problémám a könyvvel, de emiatt sem tudok “haragudni”, mert az átadott gondolatok aranyat értek. 

Amit még nagyon szeretek a könyvben, az a humor, és az, ahogyan a szomorú helyzeteket is sikerült feldobniuk egy-egy poénnal. Konkrétan többször is volt olyan eset, hogy majdnem elbőgtem magam olvasás közben, de aztán Augustus mondott valami vicceset, én pedig inkább mosolyogtam.

 

Azt hiszem ezt akarta a könyv is sugallni, hogy a betegség egy állapot, de nem ez határozhatja meg az életkedvünket, azt, ahogyan a világot látjuk. Nekem pedig nagyon bejött, ahogyan Hazel és Augustus látta a világot, ahogyan kiparodizálták a betegségüket, beszéltek a “rákprémiumról”, az emberek szánakozásáról, vagy ahogyan végig kitartottak egymás mellett.

Régen olvastam már ilyen szerethető párosról, mint amilyen Hazel és Augustus volt. Annyira összetartottak ők ketten...

Akikről még érdemes beszélni, azok a mellékszereplők. Hazel szüleit nagyon kedveltem, és azt, ahogyan a lány látja őket. Annyira emberi volt a köztük lévő kapcsolat, és itt tényleg az “emberi” a lehető legjobb szó. Még Peter Van Hooten állt hozzám közel, akinél már az elején sejtettem, hogy nem hiába iszik, a végére pedig gyönyörűen összeállt a kép. Remekül felépített könyv volt ez.

Értékelés: 10/10 

Ez egy korszakalkotó regény, olyan mondanivalóval, tartalommal és tálalásmóddal, ami megérdemli a maximális értékelést. Ha valaki még nem olvasta, annak csak azt tudom javasolni, hogy ideje neki kezdeni. 

Idézetek: 

Nehéz ezt elmagyarázni, de olyan volt velük beszélni, mintha kölcsönösen késsel szurkálnánk egymást.

A papa: Szóval te is túlélő vagy?

Augustus: Igen. Nem passzióból vágattam le ezt a végtagot, noha kiváló stratégia a fogyáshoz. A láb sokat nyom!

-Nem árt, ha nem gyújtod meg. – mondta, miközben a mama megállt.

– Én pedig sosem gyújtom meg.

Ez egy metafora: a fogad közé szorítod a gyilkos, de nem adsz neki hatalmat a gyilkolásra.

– Meg kell válogatnod a csatáidat ebben a világban (…)

Tetszett, hogy professzor a Kissé Féloldalas Mosolyok tanszékén (…)

Következő bejegyzés: Micol Ostow: Riverdale - A kezdet